Lipcsében jártam a minap, és természetes volt, hogy kitör belőlem a tudósítói véne, épp ezért ellátogattam egy olyan helyre, ami a helyiek szerint gasztronómiai élmény szempontjából is ajánlott, és ráadásul helyi sörrel is kényeztet.

A Maredo nevű műintézmény egy Nikolai nevű templom mellett helyezkedik el (Nyikoláj? Németországban? Igaz, ez nemrég még DDR volt, de akkor is...), és arról híres, hogy Írország után itt éreztem először igazán, hogy a steak az bizony steak.
 

No, de a ser, a SER! Megmondom őszintén, semmi falhozvágóra nem számítottam, az északkeleti német sörök idáig hírből se érkeztek el hozzám, pedig mekkora egy informálatlan baromnak éreztem magam, amikor kiderítettem a hiányosságomat!

A Köstritzer nevű seritalt egy Bad Köstritz nevű apró, Thüringiai helyen alkották meg, méghozzá 1543-ban, és ezzel ez az egyik legrégebbi hivatalos fekete sör (Schwarzbier) az országban. Nem kisebb név tartozott a Köstritzer imádói közé, mint Johann Wolfgang von Goethe, aki egy súlyos gyomorbetegsége alatt, mikor is enni egyáltalán nem tudott, ezzel a sörrel táplálkozott. Hjaj, belegondolni is szívmelengető...

Na de magáról a sörről, mármint az ízről és élményről is essék szó:

Bársonyosan kávés, keserédes íz olyan szinten krémes habbal, hogy cappuccinok tetején is ritkán találni ilyet. Az első korty még inkább édes, az utóíz már kesernyés, és valóban, Goethe bizonyítványát magyarázva, van némi kenyeres-süteménytésztás feelingje. Egyetlen furcsaságaként talán a hihetetlenül gyors buboréktalanodást tudnám felróni (három estén át tesztelődött több korsónyi, tehát nem csak egy állott hordó volt a ludas), a tapasztalatok alapján fél órát már nem szabad tartogatni az asztalon.

De nem is akarjuk, ugye?
 

Íz: 8/10
Kinézet: -/10 (üvegben sosem fogyasztottam, bár a korsó ízléses)
Extrák: a hab, kérem, a HAB - abból bizony még szobrászkodni is lehet, vagy pajkos bajuszkát formázni serivó szánk fölé...
Rivjú dét end tájm end száccs: Lipcse, 2008. by Bézé.